Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Ha attól vagy felnőtt. hogy lélegzetvételnyi időd sincs, akkor mégnagyobb a késztetésem arra, hogy örökké gyerek maradjak. Mert ha nincs időd gondolkodni, nem tudod ugyanúgy feldolgozni a halált és a csalódásokat. Nemcsak azt, amit én okoztam. Az összeset. Nem tartom felnőttes viselkedésnek ezt a részedről alkalmazott struccpolitikát.

Egy kapcsolatból csak rosszul jöhetsz ki, ha nem szereted magad. Először magadat kell szeretned. Ha csak más szeret, az megöl.

Minden szakításkor felmerül a miért? kérdés. Az a miért, amire nincs jó válasz. Így ebben a szituációban ez a kérdés teljesen felesleges.

Ha az ember szívét senki nem töri össze, kénytelen a saját szívét összetörni.

Érdekel a művészet, de egy kicsit sem értek hozzá.

Ha Isten létezik, akkor minden bizonnyal festő, és napkeltekor keveri a színeket.

Az Isten vize a Nap. Persze csak akkor, ha létezik.

Minden élet stációkból áll, és ha két ember azonos stációban találkozik, akkor egymásba szeretnek. Ha az életük hasonlóan alakul, akkor az új stációjuk is meg fog egyezni. Ha nem, akkor két lehetőség marad: a megszokás vagy a szakítás. Persze vannak "megmagyarázhatatlan" szerelmek. Ezek azt hiszem csak ösztönös vonzódások.