A nem az nem. Te meg te vagy. És meguntalak. Nem haragszom rád. Csak nem érdekelsz. Így kissé zavaró mikor beszélsz.

Talán néha azért gyűlölöd az embereket, mert haragszol rájuk. És azért haragszol rájuk, mert mindenáron meg akarsz nekik felelni. C'est la vie!

Hatalmas pofátlanság, hogy megjelensz a horizonton és érdekelsz. Felháborító. :)

Csak tudnám, hogy milyen rendek voltak Magyarországon a XVIII. században!

Ha azt hiszed, hogy még nem láttam szánalmas dolgot, tévedsz! Téged elég sűrűn látlak.

Hazudj, mindenkinek. Mert minden mindegy. Hazudj a barátaidnak, azoknak, akik kedvesek neked. És csak annak mondj igazat, akit eltennél láb alól?

Két macska voltunk azon az estén. Te voltál az okosabb és a hűségesebb. Ígérem, többé nem.

Radikális zene hallgatása folyamatban.

Őrület. Hihetetlen. Megdöbbentő. Felfoghatatlan. Különlegesen szokatlan. ... Hagyjuk. Fura és kész.

Azt hiszed, hogy minden rendben, aztán jönnek az újabb csalódások és még mocskosabbul fájnak, mint ezelőtt.

Vajon azért szeretjük meghallgatni más panaszát, hogy kevésbé érezzük szerencsétlennek magunkat?

Férfiúról szólj nékem weblap,
ki sokfele bolygott, s hosszan hányódott
feldúlván szentfalu Budát.

Azért érdekelsz, mert nem tudom milyen vagy, de tudni akarom, és azt is, miért vagy olyan, amilyen.

Pragmatika szankció. WTF?

Mihail Alekszandrovics Bakunyin

"Bakunyin a szabad spontaneitás híve volt – az állam és a vallás szerinte minden korban összefogtak az ember szabad, spontán öntevékenysége ellen, hogy leigázzák. Az ember eredendő jósága és társas mivolta, ha el nem nyomják, szerinte spontán módon is önkéntes egyesüléshez vezet, olyan közösségek kialakulásához, amelyekben a tulajdon közös, és ahol mindenki szabadon kibontakoztatja képességeit. A tulajdon és a hatalom elleni lázadás szent ösztöne leginkább azokban van meg, akik a perifériára szorultak, s tőlük fog kiindulni a kapitalizmus megdöntése. A leginkább forradalmi lelkületűnek a szláv és a latin népeket tartotta, szemben a németek és a franciák etatista hajlamával. Elutasította a kommunista és szocialista pártok gyámkodását, szerinte a proletariátusnak magának kell megszerveznie saját felszabadítását. Az elmélet uralmával szemben a közvetlen akció fontosságát hangsúlyozta, amely erőszakos, először „termékeny rendetlenséget” teremt, ami a tömegeket ellenállásra indíthatja a fennálló uralmi renddel szemben. A kapitalista rendszer megdöntését szerinte azzal kell kezdeni, hogy szétzúzzák az uralkodó hatalom központi intézményeit, elfoglalva a városházát, a közigazgatás legfontosabb épületeit."

Pjotr Alekszejevics Kropotkin

"A cárizmus ellen lázadó radikális értelmiségiként hamar bebörtönözték, de sikerült nyugatra szöknie, s rövidesen az anarchista mozgalom vezetője lett. Kropotkin volt az anarchokommunizmus megalapítója. Nézetei szerint az államhatalom a kényszer és erőszak megtestesítője, pedig a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló társulások nemcsak lehetségesek, de evolúciós szempontból magasabb rendűek is. Olyan decentralizált társadalom volt az eszmeképe, amelyben önálló kommunák egyesítik a városi civilizáció és tudományos alapú mezőgazdaság előnyeit. A termelőeszközök közös tulajdonán nyugvó szolidáris közösségek híve volt, és nézeteit igyekezett az evolúció elméletével is tudományosan alátámasztani. Az általa ideálisnak tartott társadalom előképét a középkori városállamokban vélte felfedezni,amelyek hosszú időn át komoly önállóságra tudtak szert tenni. Az anarchista értelmiségiek feladata szerinte a forradalmi eszmék terjesztése a fennálló uralmi rend ellen, de nem gondolkodott önálló politikai szervezetben. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom (1917) után visszatért Oroszországba, de csalódva a bolsevik rendszerben, visszavonult a politikától."

Burzsuj: tőkés, kizsákmányoló, gazdag, vagyonos.

Burzsoá: kizsákmányoló, vagyonosabb polgár, tőkés, városi polgár a feudalizmus későbbi korszakában.

Legcsodálatosabb pillanata az elmúlt időknek: Kesudiót eszem, teát iszom, és olvasok. Ennél boldogabb nem is lehetnék.

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
                             Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Nézem a lámpám. Villamos lámpa.
Fűti egy titkos, rejtett erő.
Tompa árnyékból csillogó élet lesz,

Ahogy belőle fény tör elő.

Nézzétek, milyen megfoghatatlan,
Csupa titok, csupa hatalom
S mégis, fényével akkor pompázhat csak,
Mikor én, az Ember, akarom!

Midőn lefekszem s oltom a lámpát,
Váratlanul azon akadok:
Mi lenne, hogyha többé föl nem gyulna
S örökre sötétbe maradok!

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.