Gyűlölöm, hogy folyton kifogásaid vannak.

Felidegesít, ha tetszik valaki más.

Belefáradtam, hogy olyat akarok elhinni, amiben nem hiszek.

Miért kell mindig erőltetni a dolgokat?

Nem gondolom, hogy sokat kérek.

Hogy bízzak meg benned, ha nem ismerjük egymást?

Miért szégyellsz? Ismerd el, amit akarsz. Vállald fel, aki vagy. És merd megmondani.

Miért félsz tőlem?

Elmondtam a szabályokat. De folyton csak sunyítasz.

Ennyi idősen nem így kéne élned. Gondolkozz. Előre is.

Elsírom magam, ha megfogod a kezem. És a szemcseppre fogom.

Megteszek mindent és bármit. Kiszolgállak.

És megkapom a paradoxonokat.

Alkalmazkodok hozzád, mint a matematika törvényeihez. Mert azok úgy vannak. Azok helyesek.

De veled csak őrület a rend. Mert a rendetlenség a rended. És ezt nem tudom feldolgozni.

A mérték, az érték, a szabály, a határ nem véletlenül alkalmazott eszközök.

Miért nem látod, hogy meg vagy tébolyodva?

Mindenki meg van tébolyodva.

Hazudtam. Nem fogod meg a kezem. Azért sírok.

Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, -
Maradni nem volt mért tovább.
És odahagytam mindent, mindent,
Oly könnyü szívvel, hidegen;
Csak a kicsiny padlásszobácskát,
Azt soha el nem feledem.
A nagy város magas hajléki
Büszkén tekintének le rám;
A Duna, ha partján bolyongék,
Hideg hullámot vert alám,
Mind azt akarta: őt csodáljam,
S mind azt susogta: nincs hazád!
- Csak a kicsiny padlásszobácska,
Az fogadott, mint jó barát.

És most itt vagyok. Te megint nem.

Mit tegyek? Elveszek.

Szeptember...

ne gyere.

Nem kellesz

énnekem.

Nem kellek

senkinek.

Nem mehet

az életem.

Így megy el

a lényegem.

Wass Albert: Szeretném…

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.

Radnóti Miklós:
Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944)

Töröm a fejem a rímeken,

de a legegyszerűbb, ha azt mondom

szeretlek.