Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, -
Maradni nem volt mért tovább.
És odahagytam mindent, mindent,
Oly könnyü szívvel, hidegen;
Csak a kicsiny padlásszobácskát,
Azt soha el nem feledem.
A nagy város magas hajléki
Büszkén tekintének le rám;
A Duna, ha partján bolyongék,
Hideg hullámot vert alám,
Mind azt akarta: őt csodáljam,
S mind azt susogta: nincs hazád!
- Csak a kicsiny padlásszobácska,
Az fogadott, mint jó barát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.