Minden este azzal nyugtatom magamat, hogy majd holnap! A holnap más lesz! Lesz erőm megint.

Aztán eljön a holnap. A reggel. A fáradtság. A szűnni nem akaró vágy, hogy ne kelljek fel. A vágy, hogy ne csináljak semmit. Az érzés, hogy el akarok bújni az egész világ elől. Elbújni az alvásba, ami olyan csalogatóan hív. Sírhantként fedném be magam az alvással és az álmokkal.

És van ez a gondolat, hogy milyen lehet a halál. Egy kedves álomnak látszik, mikor fel kellene kelni. Egy nyugodt álomnak. Mert mi más is lehetne?