Minden este azzal nyugtatom magamat, hogy majd holnap! A holnap más lesz! Lesz erőm megint.

Aztán eljön a holnap. A reggel. A fáradtság. A szűnni nem akaró vágy, hogy ne kelljek fel. A vágy, hogy ne csináljak semmit. Az érzés, hogy el akarok bújni az egész világ elől. Elbújni az alvásba, ami olyan csalogatóan hív. Sírhantként fedném be magam az alvással és az álmokkal.

És van ez a gondolat, hogy milyen lehet a halál. Egy kedves álomnak látszik, mikor fel kellene kelni. Egy nyugodt álomnak. Mert mi más is lehetne?

Néha (gyakran) elkap valami kellemetlen érzés. Mintha azt érezném, hogy rossz dolog fog történni, vagy hogy rossz helyen vagyok, vagy az idő a rossz. Egy kegyetlenül rossz érzés. Mintha rémes dolog közeledne. De nem tudom, hogy mi az. És aztán nem is jelenik  meg a szörny. Csak a feszült rettegés marad.

Ha a gyerekek megijednek, felkapcsoljuk a lámpát. A fény elűzi a mumust. Én nem találom ezt a fényt.