Szépen becsomagolva odaadom a lelkem,

erre te foggal megbontod a szélénél,

belenézel a csomagba,

megrázogatod,

és beledobod a szemétprésbe.

Ez volt a mai találkozásunk.

Köszi!

Gyűlölöm, hogy folyton kifogásaid vannak.

Felidegesít, ha tetszik valaki más.

Belefáradtam, hogy olyat akarok elhinni, amiben nem hiszek.

Miért kell mindig erőltetni a dolgokat?

Nem gondolom, hogy sokat kérek.

Hogy bízzak meg benned, ha nem ismerjük egymást?

Miért szégyellsz? Ismerd el, amit akarsz. Vállald fel, aki vagy. És merd megmondani.

Miért félsz tőlem?

Elmondtam a szabályokat. De folyton csak sunyítasz.

Ennyi idősen nem így kéne élned. Gondolkozz. Előre is.

Elsírom magam, ha megfogod a kezem. És a szemcseppre fogom.

Megteszek mindent és bármit. Kiszolgállak.

És megkapom a paradoxonokat.

Alkalmazkodok hozzád, mint a matematika törvényeihez. Mert azok úgy vannak. Azok helyesek.

De veled csak őrület a rend. Mert a rendetlenség a rended. És ezt nem tudom feldolgozni.

A mérték, az érték, a szabály, a határ nem véletlenül alkalmazott eszközök.

Miért nem látod, hogy meg vagy tébolyodva?

Mindenki meg van tébolyodva.

Hazudtam. Nem fogod meg a kezem. Azért sírok.