Minden nap csalódsz az emberekben. Mégsem szokod meg. És mi lesz, ha már mindenkiben csalódtál? Elér a nirvanikus üresség. Nem számít már semmi. Aztán egy kis idő múlva kezdesz újra életet felfedezni a tagjaidban, minden porcikáddal közelebb akarsz kerülni újra ahhoz a fajhoz, ami a Földön a legártalmasabb. Megfeszülsz, hogy csak egy pillanatra is, újra az emberek között legyél. Ott vagy köztük. És nem is vagy ott. Újra csalódsz. Ekkor már valami eufórikusan jóleső fájdalmat - szomorúságot érzel. Minden csalódás ezután boldogságforrás lesz. Csalódsz még önmagadban is. És ez fáj legjobban. Nem tudod ki vagy, nem tudod mit akarsz. Nem tudod hogy lettél, miért. Csak egy érzésed van: a fájdalom. Örülj, ha fáj. Mert akkor még élsz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.