Egyszer csak jön az az érzés. Hogy kell neked. Nem tudod miért, csak kell neked. Tudod, hogy sosem leszel belé szerelmes, de kell neked. Nem úgy, ahogy a "szerelmesek" mondják, hogy "kellesz", csak kell neked. Hogy nyugodt lehess. Hogy tudd, van valaki, aki a tiéd. Nincs semmi, amit biztosíthatnál neki, de tudod, ha ott vagy neki, azzal már beéri. Szükségszerűen ragaszkodtok egymáshoz. Mert mindkettőtökben van valami világfájdalom. Valami nem elfogadás. Valami, amitől sosem lesztek hajlandóak elfogadni, hogy az élet szép, és meg kell becsülni. Persze mindkettőtöknek voltak már "boldog" pillanataitok. Vagyis így mondjátok. És igaziból sosem ismernétek be, hogy akkor sem látjátok a jót, mikor ott ugrál a szemetek előtt és csak ki kellene nyitnotok azt. Nem látjátok. Mert nem is akarjátok. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.