A tekintetünk találkozott, s mintha csalódás lappangott volna a lelkéhez vezető úton...

Az úton kis fekete békák ugrándoztak, mintha azt hitték volna, hogy ők bolhák. A járdán nem csak ezek a bolhák pattogtak, kifordult csigát is láttunk. Sárga, piros, kék és egy cseppnyi krém szín - ebből állt. Tovább, tovább. Egy pár elnyomott bolha mentén elértünk célunkhoz. Mint a matricák, úgy festettek a lapos-bolhácskák. Elintéztük, amit akartunk. Visszaindultunk. Anyámként szeretett társam, vér-pipacsot szedett. Mikorra elértük a házat, már csak egy szirma maradt. Így, hát eldobta. Megosztva tudásomat a hó-pipacsról, nevetett. Nevetett, s kacajának csengése, mint harangok zúgása. A fejem szétrobbant, a szám kiszáradt, s mintha nem viselném jól társaságát, úgy bántam vele, mint a pokróccal. Meg fogja érteni, hogy nem rá haragudtam. A szerszámok lüktetése sok gondot okoz, bár ezek nélkül nem lehetne élni... Érteni fogja és megbocsát majd.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.