Az élet egy csoda,
De hogy jutunk oda?
Nincs járható út.
Elnyel a mélység,
De valami van,
Ami visszahúz.

Még hallom a hangod,
Érzem az ajkad,
Az illatot,
Ami tegnap volt rajtad.
És rajtam az ideg,
De nem tudom mi ez,
Csak rohannék,
De nem tudom kihez.

Egy csendes kis részen a Tiszánál,
Fognál egy követ és kiszállnál.

Már eltelt vagy száz év,
És még mindíg itt tartunk,
Csontokat dobnak,
És csak tartjuk a markunk.

A büszkeség dagad,
A zászló feszül.
Hullik a magyar,
A nő keveset szül.

Az eszme,
Elveszve.
És ő úgy tesz,
Mintha keresne,
Egy álmot,
S már bánod,
Hogy életben maradt,
Mikor a legutóbb szaladt.

Te fogtad a vállát,
Csak elfelejette a hálát,
Miután vakon tapogatva hasraesett,
És kirúgta Isten lábát.
Eltörte az állát,
És még ő húzta a száját.
Majd megtisztulva
Tovább haladt
És még csak meg sem hagyta a számát.

Nézd ez az én harcom,
És csak nekem ég az arcom.
A remény bennem,
Csak addig él,
Ameddig én életben tartom.
Még bírja a testem,
Nem kell pánikba esnem.
Vannak még csodák,
Csak mondd,
Hogy merre keressem.

Valaki néz a felhők mögül,
És lógatja lábát.
Megunta hogy mindig segít,
És most befogja pofáját.

Ha kúszunk a sárban,
Hát együtt tegyük.
Ha megölsz egy állatot,
Együtt együk,
Szivem.
Azt hiszem.
Ha a gondjaid rám rakod,
Azt is viszem.
Csak szeress, és soha ne félj!
Mert ha nem bízol bennem,
Semmit nem ér
az egész!
tudod ennyi és kész!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.