Mondanám, hogy most jól figyeljetek, de lehetetlent nem kérek. Tudom, hogy jobb dolgotok is van, mint azokra figyelni, akiknek fontosak vagytok. Mert csukott szemmel jártok mindketten. Bezárok most egy kaput. Gyönyörű szép kovácsoltvas kapu. Két nagy szárnya van, hogy beférjetek rajta akár egyszerre is. De elhatároztam: most bezárom. Hogy meddig? Azt még nem tudom. Bezárom, mert önszántatokból be nem tettétek ide a lábatokat, csak módosult gondolatokkal, azokra pedig nincs szükségem. És ha mégis szükségesnek érzek pár tébolyult ötletmenetet, nyugodjatok meg, feltalálom magamat. Egyet megígérek: A lehető legkevesebbet fogom kérni tőletek. És amit kérek, azért hálás leszek. Hálásnak kell lennem és ha akarom majd, akkor sem fogom tudni elfelejteni, mert Ti biztosan az eszembe fogjátok juttatni. Gondoskodni fogtok arról, hogy amit értem tennetek "kellett", sose felejtsem el. Mindig emlékeznem kell rá, hogy nélkületek nem lennék. És ha meg is születtem volna, nem jutottam volna el idáig. Idáig. Meddig? Hova? Majd megmutatom, hogy hova. Megkérnélek titeket, hogy bízzatok bennem, de a szavam nem sokat ér. Ebben a családban, ha nem férfiú vagy, semmi esélyed érvényesülni. Ebben a családban, ha nincs fiatalabb nálad, semmi esélyed érvényesülni. Minden egyes forintot vissza akarok fizetni nektek. Mert a gyereketek vagyok és örökké tartozni fogok nektek, megpróbálok a legkevesebbel tartozni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.