2010.12.27. 21:25
Átalakítva
Ma elszállt minden remény. Minden, amiben hittem és bíztam, hogy egyszer megtörténik… velem és veled… Elengedlek, már belátom, nem lehetek melletted. Csak álmodoztam arról, ami nem lehet, ami nem történhet meg. Mindig is tudtam, csak nem akartam elfogadni. Mert fájt. Keserűen mosolygok, behunyom a szemem. Nem sírok, ígérem neked nem sírok. Tudom, azt szereted, ha nevetek. Mi lesz nélküled? Legördül egy könnycsepp, végig szánt az arcomon, nem törlöm le, inkább a könnyeimen át nézem most a világot. Érzem az izét a számban, az élet izét… Vége. Vége az ábrándoknak, vége a reménykedésnek. Mintha már nem lennék az, aki voltam… Már nem. Valami meghalt bennem, érzem. Hatalmas zűr van a lelkemben. Hiányzol belőle. Elraboltad az egyik felem. Eltűnődve nézem a tájat, mosolygok… Eszembe jut, hogy igyekeztem, hogy amikor látsz szép legyek, ha látsz, csak mosolyt láss. Sosem a könnyeket. Szerettem veled lenni. Nézni a szemed színes örvényeit, vagy csak véletlenül hozzád érni, hallani a hangod, a nevetésed, amit annyira szeretek. De már nem hallom többé. Már nem. Te még nem tudod, de én elbúcsúzom ma tőled. Isten veled! Csak azt nem tudom, hogy bírom ki, ezután… Nélküled…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://d666o95r11k10a.blog.hu/api/trackback/id/tr982542786
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.