Mintha rózsaszín fátylat vont volna a világra a tavaszi eső, gyönyörűen száguldtak az egyenes vízcsepp-nyilak a földbe, mintha egy vadász pontos célzással a vadat ejtette volna el. Néhány perc múlva, már csak szürke esővé változott, mintha sosem kápráztatta volna a szememet nyugtató gyermekded-színekkel. Egy pillanat alatt megváltozott, és talán sosem lesz újra az a csodás, gyönyörűség. Elbújt. Fél az ember pusztító tevékenységétől. Várja a megfelelő pillanatot, és lecsap. Lecsap a bűnös-kéznyomot hagyó lényre. Ó, édes, egyetlen Csoda, te tökéletes...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.