Emlékszem, hogy régen boldog voltam. Szabad volt bennem valami. Nevezhetjük léleknek. De maradhat valami is. Nem tudom. Nem tudom, hogy mi történt. De nagyon hiányzik.

Évek múlva, ha visszatekintek, akkor vajon a mostanit is boldog időnek látom?

Minden este azzal nyugtatom magamat, hogy majd holnap! A holnap más lesz! Lesz erőm megint.

Aztán eljön a holnap. A reggel. A fáradtság. A szűnni nem akaró vágy, hogy ne kelljek fel. A vágy, hogy ne csináljak semmit. Az érzés, hogy el akarok bújni az egész világ elől. Elbújni az alvásba, ami olyan csalogatóan hív. Sírhantként fedném be magam az alvással és az álmokkal.

És van ez a gondolat, hogy milyen lehet a halál. Egy kedves álomnak látszik, mikor fel kellene kelni. Egy nyugodt álomnak. Mert mi más is lehetne?

Néha (gyakran) elkap valami kellemetlen érzés. Mintha azt érezném, hogy rossz dolog fog történni, vagy hogy rossz helyen vagyok, vagy az idő a rossz. Egy kegyetlenül rossz érzés. Mintha rémes dolog közeledne. De nem tudom, hogy mi az. És aztán nem is jelenik  meg a szörny. Csak a feszült rettegés marad.

Ha a gyerekek megijednek, felkapcsoljuk a lámpát. A fény elűzi a mumust. Én nem találom ezt a fényt.

Több, mint egy évig szedtem fájdalomcsillapítót, miután munkába menet elütöttek. Most egy munkahelyi észrevétlen rossz mozdulat miatt fáj minden mozzanat. Ha sikerült volna elsajátítanom valamilyen vallást, biztosra venném, hogy valami feljebbvaló entitás műve az egész. Hogy ez egy jel, hogy rossz helyen vagyok, hogy mást kéne csináljak.

Viszont nem tartozom sehova. Így csak azt tudom, hogy baj van a fejemben, mert egyre kevésbé bírom elviselni magam. Nehezemre esik a környezetemben lenni. Másra vágyom és semmire... Valami könnyűre.

Ha nem lennék szegény, lehet hogy még az egészségemmel is törődhetnék...

Köszönöm a társadalomnak, amit nekem nyújt!