Nem élek rossz családban. Az, hogy tombolnak körülöttem a káros szenvedélyek, egy pillanatig sem jelenti azt, hogy szörnyű sorsom van. És ha az is van, kit érdekel? Van két csodálatos nővérem. Nekem ez elég.

És lám: 15 éves koromban rá kell eszméljek, és ki kell mondanom: nem szeretem az embereket. Nem úgy értem, hogy az összeset utálom és rájuk sem bírok nézni. Nem. Csak egyszerűen annyira nem tudok bízni senkiben, hogy félek bárkit is közel engedni magamhoz. Remélem a pszichomókusok majd kitalálják a rossz családi hátterem...

Azt hiszem csak azt utálom ebben a helyben, hogy kevesen veszik komolyan. Iskola. Ez a szó 12 év felett megváltozik. Valaki számára börtön, valaki számára pedig gimnázium. Én a gimnáziumot választottam.

Hányingerem van tőled. Ezt ne sértésnek vedd, csak egy kijelentés.

Nincs kedvem hozzád. És most fél percig csak fogom a tollat. Ezzel azt hiszem le is zártam. Szóval nincs kedvem hozzád.

Nem azért utálok reggelente felkelni, mert utálok élni. Ez hatalmas hülyeség! (Már bocsánat.) Csak nincs kedvem ahhoz, hogy ujjal mutogassanak rám. Orbitális félreértés az, hogy nem szeretem az életem. Ellenkezőleg: annyira szeretem, hogy csak kevesekkel kívánom megosztani.

Azt hiszem, ha nem lettem volna rákényszerítve az egyedüllétre, sosem jutott volna az eszembe és sosem szerettem volna meg.

Legyen szerencsém!

Kérlek szólj, hogy ne vigyek semmit túlzásba!

Elegem van a műmosolyokból. Túl sok ember használja.

Csak a "kortalan" emberek nem tűrik az esőt. A fiatal örül, mert nem mindennapi eseményt lát, az idős örül, mert a veteményes vizet kap. Te, barátom nem örülsz, mert semmiben nem látod a jót.